A Szék és Gyulatelke völgyének találkozásánál fekszik ez az 505 hektár kiterjedésű összefüggő nádas. A falut Gyulatelkével összekötő műútról egy magas palló vezet be a nádas közepébe, ami mentén több kilátótorony is található. Sajnos a palló elég rossz állapotban van, a kilátótornyokba való felkapaszkodás sem teljesen veszélytelen. Ennek ellenére egyedülálló lehetőség száraz lábbal meglátogatni egy ilyen nagy kiterjedésű nádas belsejét.
Kétéltű fajokból, azaz békákból láthatunk és hallhatunk legtöbbet tavasszal és nyáron, főleg a tavi zöld békákból. Emellett petézőhelyként a barna békák (gyepi, erdei) használhatják és zöld levelibékák.
A madárvilága hasonló a Csukás-tónál leírtakhoz, azzal a különbséggel, hogy itt nincs nyílt vízfelület, ezért nem láthatunk úszó fajokat. A falu szélén gólyafészket láthatunk.

A széki templom az 1241-es tatárjárás utáni időszakban épült, stilisztikailag a kerci ciszterci kolostortemplom-műhely hatását hordozza magán. 1432-ben bővítik, ekkor épül meg az eredetileg a főhajó nyugati részéből kiemelkedő tornya, amelyet később, 1767–1771 között, illetve 1808-ban újra magasítanak. 1770-ben Umling Lőrinc festőasztalos készíti a hajó kazettás mennyezetét, amelyet később egy újabb mennyezet vált fel. 1946–1947-ben Kós Károly építész tervei alapján újították fel, illetve bővítették ki, ennek következtében a nyugati homlokzata is módosult a központi torony lebontásával és délre költöztetésével. A közelmúltban újból restaurálták, ekkor oldották meg a templom szerkezeti problémáit, illetve a falképeket egészükben feltárták (a beavatkozás előtt csak részben voltak ezek láthatók) és konzerválták, a templomot újravakolták, illetve új kazettás mennyezetet kapott. A templom falazata terméskő, amelyre vakolat került. Ezen kívül a kőkereteknél és egyéb fontos elemnél faragott követ használtak. Így készült el a koragótikus bazilikális rendszerű templom, amely három, négyszögű pillérek által elválasztott hajóból áll. Kelet felől egy sokszögzáródású főszentély csatlakozik a főhajóhoz, illetve a mellékhajó keleti végében egy-egy mellékszentélyt találunk. A középkori szerkezethez egy északi sekrestye is csatlakozik. A templom tornya, amely az épület délkeleti sarkán található, az 1946-os beavatkozás nyomán épült, amely egy korábbi, a főhajó nyugati vége felé emelkedő tornyot helyettesített. A főhajót mennyezet fedi, viszont a félköríves árkádok által határolt mellékhajók, valamint a szentély boltozottak (a szentélyt bordás keresztboltozat fedi, a mellékhajók keresztboltozatai nem rendelkeznek bordákkal). A falképegyüttes több rétegből áll, amelyek különböző időszakokból származnak. Ezek közül megemlítjük a főhajó diadalívén található Utolsó ítélet jelenetet a mandorlás Krisztussal, Köpönyeges Máriával és Szent Mihály arkangyallal, a főszentély nyugati falán látható Angyali üdvözlet vagy Krisztus születése jelenetét, vagy a déli mellékszentély boltozatán található mandorlás Krisztust az evangélisták szimbólumaival, illetve a falán található Utolsó ítéletet. Ugyanitt ábrázolták Szent Miklós legendájának egyik jelenetét, amikor a püspökszent lecsendesíti a tengert. Ezen kívül több szent ábrázolását találhatjuk a templomban: Szent Miklós, Szent Lajos király, Szent Ilona, Szent Margit és Szent Anna. A templom kőből készült szószékkosara Kidei Horváth Ádám munkája 1793-ból. A templom két haranggal rendelkezik, a nagyobbik 1753-ból származik. Az orgonát 1733-ban készítették.

A válaszúti Bánffy-kastély bemutatása Bordás Beáta művészettörténész kutatásaira támaszkodik, amelyeket a könyvészetben részletezünk. Megfelelő írott források hiányában a családi udvarház korai története ismeretlen, viszont a feltételezések szerint már a 18. század második felében állt itt egy épület. Az első katonai felmérésen (1769–1773) a főút jobb oldalán egy T alakú épület látszik, ez tekinthető a jelenlegi kastély elődjének. Ez egy alápincézett épület volt, a középső részén egy emeleti nagy teremmel (a forrásokban Felső nagy palota megnevezéssel) rendelkezett, ebben az időben a többi emeleti helyisége még nem készült el.
Az 1850-es években a válaszúti kúria báró Bánffy Albert (1818–1886) tulajdonába került, aki ebben az időszakban, valamint az 1870-es években javítási munkálatokat rendelt el, bár az átalakítások mértékét nem ismerjük pontosan.
A kastély legjelentősebb átalakítása fia, Bánffy Ádám (1847–1887) nevéhez fűződik. Az általa megrendelt építkezések eredményeként jött létre az épület felső emelete és az eklektikus homlokzatok kialakítása, amelyek a mai napig meghatározzák az épület kinézetét. A visszavonultan élő, művészi hajlamú arisztokrata saját maga készítette el az ebédlő díszes mennyezetét, falburkolatát és bútorait (1875–1880), beleértve a sarokban álló díszes csempekályhát, valamint a lépcsőház faragott elemeit és dísztárgyait (1885–1886). A kastélyt 1887-ben, Ádám halálát követően fia, báró Bánffy Albert (1871–1945) vette át. Az új tulajdonos a 20. század elején kialakított néhány manzárdszobát az emeleten, megépíttette az utcára néző homlokzat előtti portikuszt, illetve kibővíttette a kastélyparkot.
A kastélyt a II. világháború után államosították, majd az 1960-as években megépült a vasbeton lépcsőház a kastély déli szárnyában. 2007-ig kisegítő iskola működött az épületben. A kastély a falu közepén, az országút mellett, a keleti oldalon húzódó telken található. Közvetlenül a főút szélén áll nagyméretű, barokkos kinézetű kovácsoltvas kapuja, amelynek szárnyait voluta- és levéldíszek gazdagítják.
Az udvar hátsó felében, az úttal párhuzamosan nyúlik el az észak-dél irányú hosszanti tengellyel rendelkező kastély. Utcai homlokzata előtt egykor virágok sora helyezkedett el, illetve még ma is látható egy nagyméretű kör alakú virágágyás nyoma. A kastélypark az épület mögött található, amely bár megcsonkítva, de mutatja egykori nyugat-kelet tengelyű elrendeződését. Bordás Beátát idézve: „A kastély kerti homlokzata előtt egykor barokkos, kisebb szökőkút-medence állt, mögötte kanyargós vonalú tó terült el, japános galambházzal. A halastó az 1960-as években kiszáradt és feltöltötték. Egykor kővázák és gondosan kialakított virággruppok díszítették a kastély és a tó közötti pázsitot. A tó háttere széles gyeppé terjedt ki, majd különböző facsoportok (fenyők, akácok, vadgesztenyék, nyírfák, ecetfa, szilfa stb.) alkotta parkká szélesedett, emögött vadaskert volt. A
vadaskerten túl egy fás-ligetes terület kapcsolta össze a bonchidai kastélyparkkal. Az 1850-es években itt angolpark volt, amelyet a századforduló környékén br. Bánffy Albert (1871–1945) tájképi kertté alakíttatott át a budapesti Hein János tervei alapján.”
A kastélyépület pincéből, földszintből és emeletből áll, illetve a tipikusan barokkos, manzárdtetőjében szobákat rendeztek be. Az épület téglalap alakú alaprajzához egy középrizalit, illetve két oldalrizalit csatlakozik, ezeket a manzárdtetők is hangsúlyozzák.
Az utcai homlokzaton a középrizalit előtt egy bejárati portikuszt találunk, illetve a kerti homlokzathoz egy ennél rangosabb kinézetű, oszlopok által tartott erkélyt találunk. A háromtengelyes középrizalit emeletén három félköríves záródású ablakot találunk, amelyeket kompozit fejezetes pilaszterek választanak el egymástól. Ezek felett gazdag profilozású párkányzat található, felette pedig timpanon. Az 1880-as években kialakított neoreneszánsz jellegű kerti homlokzat díszesebb, gazdagabb kiképzésű. A kerti homlokzat középtengelyében elhelyezett timpanonon a kastélyt átépíttető Bánffy Ádám és felesége, Wesselényi Mária családi címerei láthatók.
Az 1875-ben elindított átépítési munkálatok következtében megváltozott az egyes helyiségek funkciója és belső díszítése. Az egykori helyiségek beazonosításában az 1880-as évek végén készült összeírások segítenek. Ezek alapján „a földszinten 10 helyiség volt: előcsarnok, jobb oldali sarokszoba (pipázó szoba), női, illetve férfi nappali szoba, ebédlő, bal oldali sarokszoba, legények szobája, kis férfi mellékszoba, sötétkamra és a számtartó szobája. Az emeleten összesen nyolc helyiséget említettek a 19. század végén: itt helyezkedtek el a Nagy nappali szoba (az emeleti központi terem, melynek fennmaradtak szép faburkolatai és ajtó-, illetve ablakkeretei), a nevelőnő és a szobalány szobái, illetve vendégszobák. Összességében elmondható, hogy a reprezentatív helyiségek a földszinten kaptak helyet, legtöbbjüknek neoreneszánsz berendezése volt, értékes fából készült bútorokkal. A hálóhelyiségek és vendégszobák az emeleten voltak, fölöttük a 20. század elején néhány manzárdszobát építettek ki.”
A földszinti helyiségek legreprezentatívabb elemei a lépcsőház, az ebédlő és a könyvtárral összekötött pipázószoba voltak. Itt mai napig fennmaradt néhány mennyezet, faragott építészeti elem és berendezési tárgy, amelyek Bánffy Ádám kézügyességét és fantáziáját dicsérik.

A mára jelentéktelen Doboka vára középkori fontosságát jelzi az, hogy a több évszázadon keresztül fennálló Doboka vármegyét (és 1876 után Szolnok-Doboka vármegyét) róla nevezték el. A vármegye korai létezéséről közvetett módon értesülünk, Eustachius dobokai ispán 1164-es említése révén. A román és magyar kutatás a mai napig megosztott a vár kezdeteit illetően, több eltérő elmélet létezik a keltezéséről, építtetőiről, használóiról, kivált a nemzettudatra is hatást gyakorló történelmi narratívában betöltött fontos szerepének köszönhetően. Az azonban bizonyos, hogy a vár az első Erdélyben létrehozott királyi vármegyék egyikének hatalmi központja volt. Feladatai között megemlíthetjük a környező terület ellenőrzését és védelmét, amely egyrészt az itt található sóbányák (Szék, Désakna), másrészt a Kis-Szamos völgyét átszelő (római, majd középkori) országút miatt volt kiemelkedő jelentőségű. A vár körül régészetileg beazonosított templomokat és temetőket az úgynevezett populos castrensi, vagyis a királyi várat szolgáló lakosság használta. A vár közelében kialakult falu, Dobokawarfalua 1279-ben jelenik meg először az írott forrásokban. A vár fejlődésének csúcspontját a XII. században érte el, és még a XV–XVI. században is működhetett (1472-ben, valamint Izabella királynő idejében is említenek a források várnagyokat), viszont a hanyatlás jelei már a XIII. században megmutatkoznak, amikor kikerül a királyi birtokok közül. A domborzathoz idomuló, lekerekített csúcsú, hegyesszögű körcikk alakú erődítmény 4 vártérségből áll. Több építési szakasza mutatható ki, eleinte földvár volt, kőfalai valamikor a XII–XIII. században épülhettek meg, amelyeket kaputornyok és egy szabálytalan négyszög alaprajzú öregtorony egészített ki. Ma ebből már csak az a modern, 2 m magas fal látható, amelyet a XIII. századi vár romjaira építettek az 1960-as években, a régészeti kutatások lezárta után. A helyi hatóságok tulajdonában lévő vár látogatható.

A tájházként fennmaradt hagyományos porta, amely nagyrészt megőrizte eredeti kinézetét, az Alsó utcán található. A telket és ingatlanjait 1941-ben dokumentálták, amikor Jakab Istvánné Csákány Terézia volt a tulajdonosa. A lakóház és melléképület berendezése a kidei népi kőépítészetet tükrözi, valamint az itteni lakáskultúrát. A kétsejtes lakóház a kidei hagyományos házak formáját követi, ez a típus a ház hátsó részén található tornáccal rendelkezik. Kőből épült, amely jellegzetes vonás a faluban és ezen a vidéken, pincéje bejáratát az utcai homlokzat felé helyezték. Nádborítású tetője kontyolt. A ház bejárata az udvar felől található, innen a pitvarba lépünk, ahol egy 19. századi, agyaggal tapasztott kürtő egy fakéményhez csatlakozik. A tisztaszoba két ablaka az utca fele néz, hagyományos bútorzattal látták el. A melléképület a háztartásban használt hagyományos eszközöket mutat be.

Mivel a kastély építésével kapcsolatos levéltári anyag mára elveszett, illetve az eddigi szakirodalom nem foglalkozott mélyremenőbben az épület sorsával, a történeti összefoglaló elsősorban Bordás Beáta és Weisz Attila művészettörténészek legfrissebb (2011) kutatásaira épül.
A kastély mai formáját a 19. század második felében nyerhette el, amelyet az épület eklektikus építészeti stílusa (neoklasszikus, neobarokk és neoreneszánsz elemek felhasználásával) is alátámaszt, ennek ellenére Kolozsborsán már (legkésőbb) a 16. században állt egy udvarház. A borsai uradalom 1367-ben került a Bánffy család tulajdonába, királyi adományként Nagy Lajos királytól, illetve ezt az 1949-es államosításig bírta. Az említett udvarházról 1543-ból származnak az első adatok, majd 1747-ből egy részletesebb leírás is fennmaradt. 1792-ben és 1836-ban ismét említik az udvarházat (nobilitaris curia), amelyet részletesen le is írnak, viszont minden jel arra mutat, hogy az udvarház nem a kastély közvetlen elődje. Telke a falu központjában található, amely a jelenlegi kastélyépülettől valamivel keletebbre fekszik. Ebben az időszakban az udvarház báró Bánffy Ferenc (1784–1834) birtokában volt.
A jelenlegi kastélyt valószínűleg báró Bánffy Dániel (1812–1888) dobokai ispán és belső tanácsos építette, aki miután egyéb birtokokat is felvásárolt a Bánffy-birtok növelése érdekében, Kolozsborsán telepedett le. A katonai felmérések mindezeket megerősíteni látszanak, hiszen az 1769–1773 között készült első katonai felmérésen a jelenlegi kastély helyén egy kisebb méretű épületet láthatunk egy malom közelében, viszont a második katonai felmérésen (amely 1869–1870 között készült) már kirajzolódik egynéhány épület, egy nagyobb, téglalap alakú és több melléképület. Ezek elrendezése egybeesik a jelenlegi helyzettel. Az épület stílusával kapcsolatos érvek mellett az építtető személyét az is megerősíti, hogy báró Bánffy síremléke a kastélyparkban található.
Nagyon valószínű, hogy ez az építkezés valójában egy meglévő, a mostani kastélyt megelőző udvarház átalakítása és bővítése volt (a korai udvarház meglétét az első katonai felmérés tanúsítja), amely beavatkozásról ugyan nem rendelkezünk történeti adattal, viszont néhány építészeti részlet, pontosabban az épület és a torony közötti kapcsolat elemzése erre enged következtetni. A kastélyt tehát a 19. század második felében, eklektikus stílusban alakították át a valószínűleg téglalap alakú udvarház egy szinttel való megemelésével, illetve kibővítésével.
Az épületet többször újították és korszerűsítették. A következő tulajdonos, báró Bánffy Ernő (1850–1916), Bánffy Dániel harmadik fia idejében, aki feleségével, Eszterházy Cecília grófnővel (1857–1946) és két lányával élt a kastélyban, a 19. és a 20. század fordulóján a kastélyt felújították, ebből az időszakból származnak a kovácsoltvas elemek és a szecessziós stílusú bútordarabok. A kastély vízellátásának terve 1900-ból származik. 1938 és 1939 között némi felújítási munkálatra került sor: feljavították a tetőt, újrafestették a homlokzatokat és a belső tereket, szigetelték a főhomlokzat portikuszát. A 20. század második felében újra módosítottak az épületen: a földszint felé vasbeton födémet öntöttek, illetve elválasztó falakat építettek. Szintén a század második felében került sor a főhomlokzati portikusz teraszának beüvegezésére, és a felette levő védőtető kialakítására. Az épület cseréptetője új. A második katonai felmérés (1869–1870), amely első ízben igazolja a Bánffy-kastély létezését, egy a rezidenciától délnyugatra fekvő pázsitos parterre részt is ábrázol. Tehát a kastélykert keletkezése összefügg a kastély kezdeteivel. A harmadik katonai felmérés, amely az előző felmérés kiegészített és javított változata, egy fasorral egészíti ki a kertről alkotott képet. Úgy tűnik, hogy a kastély melletti dombra felfutó erdősített területet később ültették, ez hiányzik az ábrázolásból. A kertet az államosítás után radikálisan módosították: fákat vágtak ki, különböző részeket átültettek, illetve a kastélyépület előtti területen különböző épületeket emeltek.
A kolozsborsai Bánffy-kastély a falu nyugati szélén található, telke egy a kastélyépülettől délre fekvő területtel egészül ki, itt található a kastélykert. A főépületet egyszintes és a rezidenciával egykorú melléképületek egészítik ki, amelyek egykor
személyzeti lakásokat, műhelyeket, konyhát, mosodát stb. foglaltak magukba. A telek bejárata a főépülettől keletre fekszik, ahol két eredeti pillér által szegélyezett új kapu található. Az egyik pillér megőrizte eredeti díszét: egy kőből faragott neoklasszicista urnát. A kastély kissé elnyújtott téglalap alakú alaprajzzal rendelkezik, amelyet egy hangsúlyos középrizalit (oszlopok által tartott portikusz és emeleti terasz) egészít ki a főhomlokzatnál, valamint két kisebb rizalit a hátsó homlokzat két oldalán. Az épület déli oldalához egy négyzetes alaprajzú torony csatlakozik. A főépület háromszintes: alagsor, földszint és emelet, a torony pedig egy további emelettel rendelkezik. Az épület legmarkánsabb része a kastélykertre néző főhomlokzat. Központi eleme, az oszlopsor és két masszív pillér által tartott portikusz
neoklasszicista ihletésű, amelyet utólag a földszinten (kétoldalt) beüvegeztek, valamint az emeleten védőtetővel is elláttak. A homlokzatot lábazati párkány, egyszerű övpárkány és konzolok által tartott koronázópárkány tagolja. A földszint vakolatsávos díszítésű (ez a díszítés a mellékhomlokzatokon is megjelenik), sarkait sarokarmírozással emelték ki. Ablakai egyenes záródásúak, ezek közül egyeseknél a hangsúlyos szemöldökpárkány felett stilizált füzér és drapéria-díszítést figyelhetünk meg. A saroktorony, amely egy szinttel emelkedik az épülettömb fölé, szintén építészetileg kiemelt elem, így gazdagabb ablakdíszítéssel rendelkezik. Első emeleti ablakai timpanonosak, míg az utolsószinten található, egyszerű vakolatkereteléssel ellátott két félköríves záródású ablak fölött gazdag drapériás vakolatdísz található. Jelenleg a torony alacsony tetővel rendelkezik, de az archív fényképek tanúsága szerint itt egy nyitott kilátót alakítottak ki – egykori jelenlétét ma már csak az áttört mellvéd jelzi.
A belső berendezést illetően Bordás Beáta leírását idézzük: „Építészeti részletei miatt a lépcsőház képezi a belső elrendezés legfontosabb elemét. A földszint és emelet között egy 25 fokos lépcső közlekedik, az elegáns lépcsőkorlát kovácsoltvasból készült és gazdag geometrikus díszítésű. A korlát az emeleten is folytatódik, a folyosó mellvédjét képezve. A földszinten a lépcsőkorlát indulásában egy kivételesen szép kovácsoltvas munka áll, egy nagyméretű lámpaoszlop aprólékosan kidolgozott részletekkel. A lépcsőház padlóját stilizált virágmotívumos, kétszínű (fekete-vörös) mozaik díszíti. Mennyezete a szélein lekerekített síkmennyezet. A mennyezetről lelógó mécsestartó hasonló kovácsoltvas megoldásokat mutat, mint a lépcsőkorlát elemei. Ezen művészi értékű kovácsoltvas részletek a 19–20. század fordulóján készülhettek.
A lépcsőház földszinti folyosóján az eredeti helyén maradt fenn egy elegáns, szecessziós stílusú fából készült szekrény, amelyet velencei tükrös berakás díszít. A földszinti toronyszobában szintén megőrződött az eredeti fa berendezés, a falak teljes magasságában berakott szekrények. Három földszinti helyiségben fennmaradtak az eredeti ajtók, amelyeknek széles ajtótokját és duplaszárnyait geometrikus mintás kazettákkal díszítették. Ezekben a helyiségekben az ablakok asztalosmunkái (külső zsalugáterek és belső spaletták) szintén eredetiek.”
Az archív fényképek tanúsága szerint a főhomlokzat előtt egy széles, pázsitos parterre terült el virágcsoportokkal és cserepes egzotikus növényekkel, innen indultak az erdős részhez vezető sétányok. Jelenleg a homlokzat előtt, pontosabban ennek középtengelyében egy kör alakú virágágyás található, amelyet az 1950-es években ültetett tuják és gesztenyefák öveznek. A parterre egy gyepes lejtőben folytatódott ritkásan vagy csoportosan beültetett fákkal, illetve egy szökőkúttal (amely látható néhány archív fényképen). Ide építették utólag a kórház működtetését elősegítő melléképületeket, amelyek teljesen átalakították ezt a részt. A kastélytól délkeletre eső erdő volt a kert legkevésbé érintett része. Itt található báró Bánffy Dániel obeliszk formájú síremléke, amelyet a báró címerével díszítettek és a következő felirattal látták el: „Itt nyugszik/ LOSONCZI/
báró BÁNFFY DÁNIEL/ valóságos belső titkos/ tanácsos/ a páratlan férj és apa/ kinek emlékét/ hálával áldják/ neje/ GYÁRFÁS ANNA/ és fiai/ DEZSŐ, JENŐ, ERNŐ/ született/ 1812. május 14-én/ meghalt/ 1888. april 29-én”.